A Napóleon- mítosz

Halála után új fényben emelkedett ki az imperátor mágikus alakja. Feledték az önkényurat és pusztító akaratát, telhetetlen hatalmi vágyának kétmilliónyi áldozatát, a vaskemény kaszárnyaszellemet. A demokrácia és a haladás megszállott híveként emlegették, a mesés győzelmeket, bölcsességét, mely minden tehetség előtt megnyitotta az utat, szuverén lángelméjét, mellyel mindent megifjított és újjárendezett. Mást sem tett, mint embertelen csatatérré alakította a kontinenst, egyszersmind azonban megajándékozta a világot az emberfölötti szellemi erő és hatalom színjátékával: kétmillió halott, igen, de kétmillió hősi halott; Franciaország kaszárnya, de csupa fény és levegő.

Bukása "istenítélet" volt, de egy bukott angyal fölött; az ítélet végrehajtói nem is emberek, hanem árnyak: levitézlett bábkirályok és lelketlen törpefejedelmek. Ha a középszerűség legyőzi a lángészt, az sohasem felemelő, még akkor sem, ha a lángész egyben démon is, és pályája befejzte után vált világossá, hogy ő is csak egy volt az Apokalipszis lovasai közül, akit Isten küld szét rejtélyes misszió betöltésére. "A nagy emberek meteorok, tündökölnek, és elemésztik önmagukat, hogy világítsanak a világnak" – mondta Napóleon, és ő maga is üstökösként tűnt fel. Felírták minden szavát, azt is, amit ki se mondott, mellszobrok és metszetek, vásári bódék és gyerekkönyvek, sétapálcák gombjai és dohányszelencék fedelei mind az ő képét mutatták, ereklyéit hamarosan kultikus tisztelet övezte. Tetemét az Invalidusok dómjába helyezték át, és Thiers alkotta meg történelmi műveiben a Napóleon-legendát. Béranger dalaiban megszületett a halhatatlan zsánerfigura, az egyszerű katonacsászár kalappal, akinek szíve mindenestül a népé; Victor Hugo "Nyugat Mohamedjeként" ünnepelte. Szicília hegyi népe áhítozva várta visszatérését, az arabok Nagy Sándorral ötvözték alakját, Thüringiában már az a szólás járta, hogy a Kyffhäuser- hegy gyomrában nem Barbarossa üldögél már, hanem Napóleon. Így vált mítosszá időközben, azt se akarták elhinni, hogy igazán meghalt.

Egon Friedell "Az újkori kultúra története V." Holnap Kiadó, Budapest, 1989