A római világ utolsó századai
Az antik világ gazdasági élete viszonylag korán hanyatlásnak indult. Ennek az első jelei a Kr. u 2. sz. végén már láthatóak voltak, az élesebb szemű kortársak azonban már korábban felfigyeltek erre.
A következő századokban döntő változások mentek végbe a gazdaság szerkezetében. A technikai haladás ellenére a mezőgazdaság hanyatlása egyre kétségbeejtőbb lett. A városok száma nőtt, de nem a termelés, hanem a fogyasztás helyszíneivé váltak. Lakóik büszkén mondogatták, hogy kezüket nem új földek feltörésére, hanem színházi, cirkuszi produkciók megtapsolására használják.
Közeledett a nap, amikor a megműveletlen földek hatalmas parlagokká váltak, és a vidék elnéptelenedése illetve a rabszolga munkaerő csökkenése révén a mezőgazdaságnak súlyos munkaerőhiánnyal kellett szembenéznie.
Az import elakadt a külső támadások és a belső anarchia miatt. A bajt csak tetézte, hogy a katonáskodás éppúgy nem volt vonzó, mint a földművelés. Ezt a kettős terhet majd a beáramló idegenek vették le a birodalom válláról (mindenekelőtt a germánok.)
Mindezen jelenségek a 3. században mutatkoztak meg leginkább, a változás pedig Diocletianussal (284-305) kezdődik, és tagadhatatlan, hogy a kora középkori sajátosságok feltételeit a 4. század császárai teremtették meg.
A leglátványosabb változás a városok külső képén ment végbe. Mivel a birodalom védelmének alapja a határokon létesített limes volt, a városok maguk védelem nélkül maradtak és ellenőrzés hiányában akadálytalanul terjeszkedhettek. Ezeknek a kiterjedt városoknak azonban drasztikus változásokon kellett keresztülmenniük a 3. században az első barbár invázió alatt, amikor valóságos pánik tört ki bennük.
A legtöbb gall és itáliai várost a 3. sz. végén – a 4. sz. első felében megerősítették. A falak építésének munkálatait valószínűleg Róma inspirálta, ahol Aurelianus 271-ben egy második fal építését kezdte meg. A városlakók már csak falak mögött érezték magukat biztonságban. A külső kép átalakult: hogy a városok megfeleljenek a védelmi követelményeknek "kőfűzőbe" préselték őket, így területük jelentősen csökkent. A középületek is a falon kívül rekedtek.
A birodalom legtöbb városa hódítás eredményeként létrejött mesterséges létesítmény – colonia volt, amelyek soha nem váltak igazán ipari, kereskedelmi centrumokká, legalábbis Nyugaton nem. A földműves munkát csak rabszolgák végezték, szabad ember azt méltóságon alulinak tartotta. A fizikai munkától való ilyenfokú idegenkedés hosszú távon tragikus következményekkel járt. A földműves munkától menekülők a nagyvárosokban koncentrálódtak, ahol egyre nőtt a haszontalan plebsből, felszabadított rabszolgákból, és elszegényedett szabadokból kialakuló proletariatus. Ezek a szabadok kizárólag állami adományokból éltek (annona).
A kereslet és kínálat kiegyensúlyozatlansága épp akkor öltött tragikus méreteket, amikor az első barbár támadások megindultak.
Diocletianus idején a határok védelmét az addigi 300 ezer helyett már 400 ezer katona látta el. Az ilyen nagyszámú katonaság és proletariatus ellátása hatalmas terhet rótt az államra, hiszen a mezőgazdaság hozama a 2. századtól egyre csökkent. A munkaerőgondokon rabszolgák alkalmazásával igyekeztek enyhíteni, de a források apadóban voltak. Hiányoztak a jó mezőgazdász szakemberek és az újítások, így a legkézenfekvőbb megoldásnak az egyre több adó kivetése látszott. Erre vonatkozó intézkedést hozott Diocletianus a 4. sz. elején. Az új rendszer megadóztatta a provincialakókat és az eddig mentességet élvező római polgárt is (iugatió-capitatió, földadó-fejadó).
A pénzügyi válság még a Severusok alatt kezdődött, az érmék súlya és nemesfémtartalma egyre csökkent. A 301-ben Diocletianus által megkezdett pénzstabilizálást Constantinus fejezte be. Ő két új pénzfajtát vezetett be: az arany solidust és az ezüst siliqua-t.
A solidus értékállóságát szigorú intézkedésekkel érték el. A birodalom bukása után bizánci pénzként a 11. századig megtartotta eredeti súlyát, értékét. A pénztörténet máig legértékállóbb pénze!
Végül még egy diocletanusi rendelet született: az árak és bérek maximalizálásáról. Ennek célja az egységes birodalomban egységes maximális árszint megvalósítása volt. Nyilvánvaló, hogy Diocletianus gazdaságpolitikájának célja a termelés és elosztás állami ellenőrzése, irányítása illetve közvetlen állami kézbe vétele volt.
Robert Latovche The Birth of Western Economy, London, 1961 (ford. László Éva)