A manierizmus
A reneszánsz utolsó szakaszában, annak késői áramlataként bontakozott ki a manierizmus. Sokáig méltatlanul elítélték: maga a szó is mesterkéltséget, modorosságot jelent. Ezt értették alatta a 17. század klasszicista kritikusai, akik mindent elítéltek, ami rendhagyó, bizarr, fantasztikus volt. Csak a 20. század ismerte fel, hogy a manierizmusban sokszor korukat megelőző zseniális felfedezések rejlenek. A manierizmusban a reneszánsz válsága is kifejezésre jut, e válság ideológiai, pszichológiai, művészeti-irodalmi tünetei sűrűsödnek össze. Képviselői tragikus életutat járó, "szomorú emberek", a reneszánsz humanizmusának bealkonyult. Eszményeik elbuktak vagy eltorzultak. (Tasso, Giordano Bruno, Montaigne, El Greco, Shakespeare, John Donne)
Eltűnt az emberi tudás és hatalom határtalanságának reneszánsza, utópiája. A kor legjobbjai mégis folytatni akarták a "nagy reneszánsz" eredményeit. Pedig ekkor már érlelődött a barokk korszak, ami a tekintélyelvet és az egyházak hatalmát állította vissza, a földi helyett mennyei harmóniát keresett. Törvényszerű volt a feudális rend átmeneti visszaerősödése. (I. Jakab alatt Shakespeare késői darabjai pesszimisták, vígjátékaiból is eltűnik a korábbi harsogó jókedv.) Akik továbbra is a reneszánsz eszméit hirdették, azoknak el kellett bukniuk.
A manierizmus Itáliában már 1520 körül megjelent, és a 16 század második felében bontakozott ki. Európa többi országában a 16. század utolsó évtizedeiben alakult ki. 1600 körül már többnyire alul marad a barokkal szemben. A reneszánsz Európa peremén, Angliában, Skandináviában, Kelet-Európában még a 17. század elejéig kitolódik.
A manierizmus összetett jelensége kimutatható a szellemi élet majd minden területén, főleg a képzőművészetben és az irodalomban. Nagyon pregnánsan jelen van az esztétikában. (Manierista művészetelmélet)
Michelangelo késői művei eltérnek a reneszánsz eszménytől. A magabiztos reneszánsz ember típusa (pl. "Dávid"), vagy a "Piéta" tökéletes harmóniája már a múlté. Az "Utolsó ítélet"-ben feszültség és szorongás, dac és kihívás, dinamikus nyugtalanság és művészi meg nem alkuvás található, viharos válaszként a reneszánsz kezdődő válságára. Minden ikonográfiai megkötöttséget elutasítva ábrázolja az atléta termetű, szakáll nélküli Krisztust. Nagy vitát váltott ki ezzel: elismerések és kárhoztatások egyaránt érkeztek.
Maniera – mód, stílus, modor. A társadalmi elit hölgyeinek az elegáns, raffinált, kissé stilizált viselkedése, életmód-eszménye. Különc, egyéni, mástól megkülönböztető stílus, vagyis maniera meglétére törekedtek. Ezt az értelmezést Vasari tette általánossá életrajzaival: valamennyi művésznek megvan a maga maniérája, vagyis individuális karaktere. A természethűség elvetése vagy korlátozása: a természet legyőzése a természetinél magasabb rendű szépségideál megvalósítását jelentette.
A reneszánsz válságának érzésvilágát, a reneszánsz által felszabadított individuum talajvesztését, a szellem és szépség jogainak görcsös védelmét, a humanista eszményekhez valón ragaszkodást és a bennük való csalódottságot csak a manierizmus irodalma és művészete tudta magas színvonalon kifejezni. Míg a manierizmus művészeti titkokat feszegetett a beavatottak számára, és teoretikusai ezt elméletileg is igyekeztek igazolni, addig a barokk útegyengetői egyértelműen a közérthetőség elvét hirdették.
Zimányi Vera "Későközépkori és koraújkori egyetemes történelem jegyzet", Pécs, 1989