A jezsuita rend

A jezsuita rend Loyolai Szent Ignác (1491-1556) műve volt. Spanyolországban, baszk középnemesi családban született, s katonaként 1521-ben súlyosan megsebesült. Lábadozása idején vallásos műveket olvasott és hirtelen megtért. A katalóniai Manrézában lelkigyakorlatokat végzett, látomásai keletkeztek. Katonáskodása alatt történt kihágásai miatt kétségbeesett bűntudat gyötörte, és a megigazulás útját kereste. De hamar átesett a krízisen, és arra a meggyőződésre jutott, hogy a már megbánt és meggyónt bűnök feletti kétségbeesés az ördög műve, nem szabad törődni vele. Nagy hatással volt rá Kempis "Krisztus követése" c. munkája. 1523-ban Jeruzsálembe zarándokolt, majd spanyol egyetemeken tanult, és lelki gondozásba kezdett. Az inkvizíció elé idézték, de be tudta bizonyítani, hogy nem alumbrado, azaz, megvilágosodott. Párizsba is elutazott, itt ismerte meg Luther tanait, amelyeket kezdettől fogva mereven elutasított.

Egy nagyon hatásos gyakorlati lelki gondozási módszert, lelkigyakorlatot dolgozott ki. A gyakorlatozó megkeresi saját bűneit, majd azokat az eszközöket, amelyekkel megszabadulhat tőlük. Krisztus szenvedéseiről elmélkedik, eközben szinte újjászületik, és nagy erkölcsi erőre tesz szert. Loyola megoldotta azt a problémát: hogyan lehet lemondani a világról anélkül, hogy elhagynánk azt. Nagyfokú lelki felajzott állapotba juttatja híveit, de nem hagyja ott őket, mint a misztikusok, hanem visszahozza a világba, immár megerősödve és a világgal szemben bizonyos közömbösséggel felruházva, készen az Isten és az emberek szolgálatára. A tanult jezsuita egyesíti magában az igazságosságot, Isten ismeretét, és a kontrollált misztikus tapasztalatot, valamint a gyakorlati elhatározást a feladatok elvégzésére. A gyakorlatok azonban csak a vallási életben előrehaladottaknak segítenek igazán.

1534-ben hetedmagával fogadalmat tett a Szentföldön végzendő missziós munkára, vagy ha ez nem lehetséges, bármilyen feladat elvégzésére, amire a pápa felszólítja őket. A Szentföldre nem jutottak el, ehelyett Rómába mentek, és a pápa némi habozás után 1540-ben járult hozzá ahhoz, hogy megalapítsák a jezsuita rendet, Jézus Társaságát. A hit terjesztését, lelkigyakorlatok tartását, jócselekedetek végrehajtását tűzték ki célul. A hangsúlyt a gyermekek és a tudatlanok tanítására akarták helyezni. Teljes engedelmességet fogadtak választott generálisuknak (rendfőnöknek) és katonás engedelmességet a pápának, aki így is nehezen fogadta el őket.

Loyola alacsony termetű, sebesülése miatt élete végéig beteges ember volt. Megtérése után 35 éven át látomásai voltak, mégis egyszerű és gyakorlatias maradt. Tanulságos, hogy míg Luther csaknem egy évtizedig küzdött lelki problémáival, addig Loyola néhány hónap alatt túljutott azokon, és arra a meggyőződésre jutott, hogy az ember aktívan keresheti Istent, a kegyelmet belső állapotunktól nem függetlenül kapjuk. (Luther ezzel szemben az ember Isten előtti teljes tehetetlenségét hangoztatta.) Loyola olyan embereknek hozott lelki vigaszt, akik a tekintélyelvűség fenntartása mellett vágytak megváltásra. Nem mindenkinek hozott megnyugvást a reformáció nagyobb lelki függetlenséget, de ugyanakkor nagyobb felelősséget és bizonytalanságot jelentő eszmerendszere. Loyolának nagy emberismerete volt és rendkívüli hatást tudott gyakorolni másokra – miként Luther is. Rendjét az újonnan felfedezett területek pogányainak megtérítésére szánta. A rendbe csak jól megválogatott személyek, hosszú tanulóidő után kerülhettek be. A pápa Németországban a reformáció ellen szerette volna őket felhasználni, nem magától a rendtől származott ez az elhatározás. Loyola halálakor már mintegy 1000 tagja volt a rendnek. De IV. Pál pápa gyűlölte a spanyolokat, ezért el akarta törölni a jezsuita rendet, halála azonban megakadályozta ebben. Utódja alatt megkezdődött a rend győzelmes karrierje. Loyola halálával a rend történetének első, kezdeti szakasza lezárult, mint ahogy a reformációnak is csak az első szakaszával találta magát szemben. 1560 után a fő ellenfél már nem a lutheranizmus, hanem a kálvinizmus lett. A jezsuiták második, majd sokadik nemzedéke jelentősen változtatott módszerein: a szegények tanítóiból a hatalmasokat befolyásolni törekvő, a nemzetközi diplomácia terén otthonosan mozgó, a reformáció nem egy hatékony módszerét eltanuló és alkalmazó renddé vált.

Zimányi Vera "Későközépkori és koraújkori egyetemes történelem jegyzet", Pécs, 1989